A „nagy narratíva” gépezet: „COVIDizáció”, „KÍNAfikáció”, ROBOTizáció

Szkeptikus Kerekasztal

Blog

Szkeptikus Kerekasztal

Blog

Bukovinszki Gergely | 2021. 12. 18.

A „nagy narratíva” gépezet: „COVIDizáció”, „KÍNAfikáció”, ROBOTizáció

Az évek során tanulmányozva a propaganda működését, fel kellett ismernem, hogy pszichológiai hatásmechanizmusa az ember kódolását aknázza ki. Azt, hogy ez a kódolás mekkora mértékben velünk született adottság, vagy környezeti hatás eredménye, nem célja megvizsgálni ennek a bejegyzésnek. Csupán rá szeretnék világítani a propaganda különböző aspektusaira, amik talán a kedves olvasónak is elkerülték a figyelmét, esetleg más megvilágításba helyezheti a két éve zakatoló COVID gőzöst. Éppen ezért utaltam több korábbi videómban is a COVID-narratívára, mint mesére.

Schwabék „nagy narratívája” kétségkívül nagy újraindításuk propagandája 2021-es csomagolásban. Egyszerűen összefoglalva nem más, mint a modern rabszolgaság népszerűsítése, egy súlyos gazdasági válság elfedése és a világ lakosságának tréningelése a globalisták „nagy” debütálására. Ne feledjük, ez az úriember írta könyvében, hogy

„A kiöregedés egy gazdasági kihívás, ugyanis hacsak a nyugdíjkorhatárok drasztikusan meg nem emelkednek, hogy a társadalom idősebb tagjai továbbra is közreműködhessenek a munkerőpiacon (gazdasági szükségszerűség, aminek sok gazdasági előnye van) a munkaképes populáció egyszerre csökken majd az eltartott idősek százalékának növekedésével. […]
“Ahogy a lehetőségek fejlődnek ezen a területen, a kísértés nőni fog a rendvédelmi szervek és bíróságok számára, hogy technikákat alkalmazzanak arra, hogy kiderítsék bűncselekmény valószínűségét, megállapítsák a bűntudatot, vagy akár emlékképeket nyerjenek ki közvetlenül az emberek agyából.” […]
“A negyedik ipari forradalom eszközei lehetővé teszik a megfigyelés és egyéb irányítás új formáit, ami az egészséges, nyitott társadalmak velejárói.” ^[1]

Tehát ő idézte volna elő az elmúlt évtizedek gazdasági válságait – kapom kérdésként időről időre? Természetesen nem, de továbbra is ő az egyik legnépszerűbb globalista propagandista. A 2019. májusi Chicagói Globális Ügyek Tanácsa felvételén Klaus Schwab hosszú évek után hajthatatlanul megerősít bennünket abban, hogy

„A negyedik ipari forradalom vége a fizikai, a digitális és a biológiai identitásunk összeolvadásához vezet.”

És ismét, a mikroelektronika megjelenése óta előre jelezhető volt mindennek bekövetkezése még az átlagpolgár számára is, hiszen akarva akaratlanul is ezt népszerűsítették a sci-fi regények és filmek, ehhez igazodott kulturális életünk (irodalom, zene és képzőművészet), ezt szolgálja a transzhumanista mozgalom, ezt támasztja alá az a tény is, hogy befektetők egyre kevesebb érdeklődést mutatnak a reálgazdaság felé évtizedek óta, hiszen az emberi munkaerőt szisztematikusan váltja le az automatizálás, viszont a narratíva, ami a globalistáktól ömlik, határozottan egyoldalú képet fest geopolitikai tájképünkről. A kérdés igazán az, hogy mennyire természetes evolúció ez és mennyire estünk áldozatul megalomániás nagytőkések első ipari forradalom óta generációkon átívelő érdekeinek összetartásából eredő tervezett lépések sorozatának?

Ne feledjük, hogy a biológia és technológia konvergenciájának népszerűsítése óriási piacokat nyithat meg a klíma piacokhoz hasonlóan ^[2]. És azt se feledjük, hogy a múlt század eleje óta jelennek meg publikációk egy új társadalmi berendezkedés létrejöttéről ^[3]. Hosszú ideje keresem arra a választ, hogy a narratíva mekkora mértékben befolyásolja tudatunk és az általa teremtett valóságunk? A narratíva formálja a jövőt, vagy a jövő formálja jelenünk – praeceptum, vagy determinizmus? Erről mindjárt egy kicsit többet.

A narratívának, akárcsak egy altatómesének a legfőbb funkciója a valóság szintetizálása és hipnotikus állapot előidézése. A narratívának esszenciális része (az esti híradóhoz hasonlóan), hogy direktívákat közöljön és ne tájékoztasson, vagy szélesítse nézői látókörét. A jelen és jövő eldőlt, a technológia inváziója az egyetlen út az emberiség számára, úgyhogy ehhez igazodjon mindenki – állítja a narratíva. Meghatározza, hogy mitől féljünk, arra hogyan reagáljunk különböző viselkedési modellek népszerűsítésével és azt is felajánlja számunkra, hogy mi a megoldás az adott problémára. Így képes megfosztani áldozatait alternatívák lehetőségétől. Ezt felismerve érthetjük meg, hogyan is szolgálja mesemondóit saját narratívájuk. A narratíva definíció szerint

“a: valami, amit elmesélnek : TÖRTÉNET, BESZÁMOLÁS” […]

“b: egy helyzet vagy eseménysorozat bemutatásának vagy megértésének olyan módja, amely egy adott nézőpontot vagy értékrendet tükröz és támogat.” ^[4]

Pusztán működését tekintve, ahogy a gondos szülő altatja gyermekét, úgy altat a „nagy narratíva”. Önálló életre kelve hatja át áldozatai lelkét és elméjét. Mentális szolgáitól megköveteli, hogy kizárólag annak dimenziójában, annak korlátain belül legyenek képesek gondolkodni, vagy cselekedni. Ha szeretnénk változást, akkor ebből a mentális, pszichológiai börtönből kell tudunk kiszabadítani az áldozatokat. Az áldozat a narratíva szolgálója és képtelen felismerni mestere szándékait. A felvételből idézve

“…a tendencia sokkal inkább a globalizáció irányába mutat. A kérdés nem az, hogy globalizáció legyen vagy ne. A kérdés az, hogy milyen típusú globalizációról van szó.” ^[5]

Tehát nincs más alternatíva, kizárólag a globalizáció. Nem tájékoztat a narratíva, hanem definiálja a dimenziót, amiben gondolkozhat az áldozat. Nem mondja el, hogy miként juthat ki a pincéből, terrorjának helyszínéről, hanem a holnapi erőszak részleteit írja le. Nem felnőttként, vagy akár emberként kezel, hanem a rendszer szolgájaként, talán azért is, mert a narratíva írói és mesélői maguk is azok.

Mintha a globalizmus folyamata teljes egészében az ember természetes evolúcióját jelentené és nem egy „kiválasztott” kaszt által emberiség számára kijelölt utat, emberiségre erőltetett mesgyét, jelölve a szolgák által építendő kikövezett út irányát a neofeudalizmus felé, a technofasizmus felé, a hőn áhított istenné válás felé. Ehhez nincs szükség összeesküvésre, ez pusztán emberi adottság a hatalomvágy beteljesítésére. Az oligarchák személye változik, de az ideológia marad. A rendszer áldozataként, a kapitalizmus hű szolgájának portéjában megfestve, azt elhelyezve a mester marketingesek Sixtus-kápolnájában, szintetikus empátiától csöpögve, mint olvadó Barbie az öngyújtó fölött prezentálják érdekeiket a mit sem sejtő átlag odúlakó számára. Nagytőkések érdeke ugyanis, hogy a technológia kiaknázásával újabb piacok, újabb lehetőségek adódjanak hatalomszerzésre, amik a rendszer motorjaként is szolgálnak. Schwab stakeholder kapitalizmusa is erre utal, ami nem más, mint egy PR mutatvány, ahogy azt elemzőktől is olvashatjuk ^[6]. Diszkont piackutatókkal a 70-es években legyártatott kapitalista modellje továbbra is a globalista elitet erősíti. Hogy ki marad a klubban és ki az, aki megy? A legrátermettebb, mint mindig, hiszen ez is része a rendszernek, de amit fontos értenünk, hogy a negyedik ipari forradalom miként transzformálja életünk. Egyik fontos lépésként sokan jósolnak egy érkező gazdasági ostromot, hiperinflációt világszerte. Ettől minden bizonnyal a globalisták is rettegnek, ugyanakkor elkerülhetetlennek tűnik ^[7].

Az új gazdasági rend ennek romjain épülhet, ha az engedetlen gyermekek hatékonyan ellenszegülnek (a COVID igazolásoknak és vakcina kötelezéseknek) és nem marad más választás. Ekkor a digitális világnak megfelelően digitális valuták (CBDC) kerülhetnek bevezetésre, mely totális kontrollt biztosít életünk felett a központi bankok számára. Christine Lagarde idén szeptemberben egy interjú keretében állította, hogy

“…a digitális valuták, amelyekkel a Kínai Központi Bank már hét éve kísérletezik, és amelyekkel az EKB úgy döntött, hogy a következő két évben kísérletezik, mielőtt végleges döntést hozna a bevezetésükről. A Bank of England ugyanezt a fajta megközelítést vizsgálja, a Fed pedig hamarosan kiad egy papírt, hogy eldöntse, melyik irányba megy tovább. Az Európai Központi Banknál úgy gondoljuk, hogy készen kell állnunk, és rendelkeznünk kell a technológiával, hogy reagálni tudjunk az ügyfelek igényeire. Ha az ügyfelek inkább digitális fizetőeszközt használnak a bankjegyek és a készpénz helyett, akkor annak rendelkezésre kell állnia.” […]
„…úgy döntöttünk, hogy egy kétéves kísérletet folytatunk, hogy biztosítsuk, hogy valóban meg tudunk felelni ennek az igénynek…” ^[8]

AKI NINCS ELLENEM, AZ VELEM VAN

Vizsgálva a jelenséget, az évek alatt a különböző szálak a materialista lételmélet felé sodortak. Egészen pontosan az ennek kapcsán a XX. század folyamán felmerülő szabad akarat fölött vívott tudományos vitákhoz. Thomas H. Huxley neve nem újdonság a rendszeres nézőimnek, olvasóimnak. “A hipotézisről, hogy az állatok automaták, és annak története” című 1847-es esszéjében Huxley azt írja, hogy

„Úgy tűnik számomra, hogy az embereknél, akárcsak az állatoknál, nincs bizonyíték arra, hogy a tudatosság bármely állapota a szervezet anyagának mozgásában bekövetkező változás oka lenne. Ha ezek az álláspontok jól megalapozottak, akkor ebből az következik, hogy mentális állapotaink egyszerűen a szervezetben automatikusan végbemenő változásoknak a tudatban megjelenő szimbólumai; és egy szélsőséges példával élve, az általunk akaratnak nevezett érzés nem az önkéntes cselekedet oka, hanem az agy azon állapotának a szimbóluma, amely a cselekedet közvetlen oka. Tudatos automaták vagyunk, szabad akarattal felruházva e sokat emlegetett kifejezés egyetlen érthető értelmében – mivel sok tekintetben képesek vagyunk azt tenni, amit akarunk -, de mégis részei vagyunk az okok és hatások nagy sorozatának, amely töretlen folytonosságban alkotja azt, ami van, volt és lesz – a létezés teljességét…” ^[9]

Decartes nyomán ezen elképzelés szolgál alapul a XX. század tudományos „szabad akarat” diskurzusainak. Az idealizmus és materializmus „harcában” a gondolat, hogy én-érzetünk illúzió, és a tudat és a mentális tevékenység neurológiai tevékenységre redukálhatóak végre teret kaphatott. Kortárs tudósok és filozófusok modern materializmusa momentumot nyert a technológia fejlődése által az angolszász világbirodalomban és az Óperenciáson is túl. Huxley epifenomenalizmusa örvényként ragadta magával a XIX. kutatóit és a szabad akarat nyilvánosan is bekerült a hatalom számára elfogadhatatlan kategóriába – az éber tekintetek számára persze.

Ne feledjük, hogy arról a T. H. Huxleyról van szó, akit szoros szálak fűztek a frissen kiemelkedett agytrösztökhöz és a többi londoni oligarchához. A Rhodes és Milner-féle „Kerekasztalosokhoz”, a Fábiánusokhoz, a „Co-Efficient”-esekhez és persze a többi eugenista „X-Cluboshoz”, mely utóbbi szervezet gigantikus pénzügyi támogatása révén propaganda frontként szolgált az újdonsült tudományos dogmák terjesztéséhez. Felülírva korábbi zsidó-keresztény dogmákat és tanításokat, saját dogmáikkal töltötték meg társadalomformáló eszköztárukat a szociáldarwinizmus mintájára. Nos, a narratíva igazán így kerül a képbe, hiszen ha nincs szabad akarat, ha szabadjára engedjük a morális relativizmust, a narratíva is egy magasztos ügyet szolgál, bármilyen önös, vagy kártékony szándékú is az. Kizárólag azt szolgálhatja, hiszen csak állati ösztöneinket éljük ki a túlélésért és a tömeg, ha jól körülnézünk láthatjuk, hogy valóban impulzusokra reagál, ahogy azt a Fábiánusok előszeretettel firtatták (belénk nevelték?). Munkájuk gyümölcse beérett. A narratíva elkeseredetten igényli a szabad akarat hiányát. De “aggodalomra” semmi ok, a társadalom nem tart igényt se akaratra, se szabadságra. A publikum neurotikussá, akaratgyengévé, érdektelenné és gőgössé vált része, kik lassan kizárólag kalóriadús, rothadó tiltott gyümölcsön élnek, ugyan a fény felé tántorognak az alagútban, de a végén egy vonat közeledik.

A SZABAD AKARAT HIÁNYÁNAK TÉVESZMÉI

Több kísérlet is rendelkezésünkre áll, amiket tanulmányozva közelebb juthatunk a narratíva jelenségének megértéséhez. Például a Stockholm-szindróma lehet egy magyarázat a COVID-szolgák viselkedésének értelmezésére.

„Előfordul, hogy a fogva tartott vagy bántalmazott emberek szimpátiát, vagy más pozitív érzéseket éreznek a fogvatartójuk iránt. Úgy tűnik, hogy ez napok, hetek, hónapok vagy évekig tartó fogság és a fogvatartóval való szoros kapcsolat során következik be.” […]
„Előfordulhat, hogy valaki azért hozza létre ezeket a kötelékeket, hogy megbirkózzon a szélsőséges és félelmetes helyzettel.” ^[10]

A narratíva a COVID esetében is önálló életre kel, testet ölt és megszemélyesíti a bántalmazókat. Nem számít, hogy hányszor hazudik, mennyi fájdalmat és rettegéssel elvesztegetett évet okoz, az áldozat mégis ragaszkodik a narratívához. Az internet különböző bugyraiban látom felbukkanni a tömegpszichológia egyik legnépszerűbb magyarázatát e jelenségre, mégpedig Stanley Milgram konformitás kísérleteit. A kísérlet által

„Milgram arra a következtetésre jutott, hogy az alanyok többségének a kísérletezők parancsainak való engedelmessége az emberiségnek a tekintélynek való engedelmességre való veleszületett képességét bizonyítja.” ^[11]

Amiről kevesebbet olvasni, hogy ez a kísérlet is egyike azoknak, melyek eredendően a szabat akarat létezését cáfolják. A híres kísérlet jelentőségét ugyanakkor erősen beárnyékolja egy későbbi, asszisztense által napvilágot látott dokumentum, ami szerint

„az adatok azt sugallják, hogy a fájdalom érzékelése növelte az alanyok dacosságát, és hogy a szkepticizmus növelte az engedelmességet.” [10]

Legalább ennyire ismertek Benjamin Libet 80-as években végzett kísérletei, amelyek azt mutatták, hogy az agy regisztrálja a mozgásra vonatkozó döntést, mielőtt az ember tudatosan döntene a mozgásról. Ez egyesek szerint szintén bizonyítéka a szabad akarat hiányának. Fontos látni, hogy egyrészt Libet kísérlete is komoly kritika alanya, másrészt bár rendkívül érdekesek, ezen elképzelések jelentősége leginkább abban rejlik a kortárs Huxleyk számára, hogy teret adnak az ember manipulálhatóságáról, sőt, manipulálásának szükségességéről alkotott nézeteknek. Persze ne felejtsük Libet nyomán Iain McGilchrist kutatásait, a Thornhill-Fincher parazita stresszelméletet, vagy a Solomon Asch-féle konformitás-kísérletet, amikről már korábban beszámoltam ^[12]. Erős pontjaik empirikus alapjukat illeti és nem metafizikai adaptációjukat a “nagy narratíva”-féle bűvészmutatványok számára.

A szabad akarat kérdésköre megmarad rejtélyként, a narratíva megmarad altatómesének, a tömeg pedig megmarad a kollektivizmus paradicsomának. Én maradok individuum és igényt tartok szabad akaratomra. Igaz, a kísérletek fontosak, felettébb érdekesek, ugyanakkor megannyi érdek, elfogultság és pontatlanság fedezhető fel bennük. Ismét a skepsis (görögül vizsgálat, nyomozás) győzedelmeskedik, mely alázattal kijelenti, hogy egyáltalán hajlandó objektíven megvizsgálni egy adott jelenséget. Érdemes szkeptikusnak maradni, hiszen emberek vagyunk és nem mindentudók, még ha “ősinek” mondott könyvek szimbólumokkal a borítójukon, vagy akár hangok a fejünkben azt is állítják.

Bízom benne kedves olvasó, hogy ha legközelebb ismét szembekerülsz a narratívával, könnyebb lesz felismerned annak elemeit, elhelyezni őket arra a polcra, ahová valók.

Hivatkozások: