Milyen lehet az élet könyöradományok nélkül?

És végezetül a kollektivista rendszerekkel kapcsolatban, ha már a kritikánál tartunk, az ún. „szociális hálóról” írnék néhány sort, mely elméletben azt segítené elő, hogy rászorulók nem kerülnek kritikus, élet-halál helyzetbe. Úgy gondolom, hogy ez az elképzelés bizonyíthatóan csődöt mondott és okaira nem térnék ki mélyen ebben az értekezésben, csak néhány egyértelmű példát hoznék fel állításom igazolására, amik felismeréséhez nem kell közgazdasági végzettség. A legnagyobb kritika azt illeti, hogy a szociális hálónak nevezett politikai könyöradomány (és szavazati megvesztegetés) a javak egyenlőtlen elosztását és a produktivitás szükségtelenségét népszerűsíti. Talán Skandináviát, különösen Svédországot szeretik felhozni példaként azok, akik a szocializmust preferálják (a kapitalizmussal szemben), mint egy remekül működő „welfare” államot, de rendre elfelejtik kulturális vonatkozásait az országnak és a svéd rendszer szintén keveréke egy szabad kapitalista és egy szocialista rendszernek. Magyarországot érintve láthatjuk – és most nyers leszek -, hogy a CSOK és családosok számára meghirdetett adókedvezmény program által a kormány lefizeti a lakosságot a nyáj „felszaporításának” érdekében nem törődve a következményekkel, a vidékfejlesztési program pénzt pumpál a vidék „fejlesztésébe”, egyébként privát befektetőkön keresztül és mindezt teszi azok rovására, akik nem részesülnek ezen előnyökből, de kötelezően fizetnek érte közvetett formában. Sőt, a vidékfejlesztési program mesterségesen felemeli a vidéki ingatlanok árait, mely tovább nehezíti azok helyzetét, akik a nagyobb városokban nem engedhetnek meg maguknak tisztességes lakhatást, ezáltal tovább görgetve kiszolgáltatottságát egy törékeny társadalmi szektornak. Továbbá, a segélyek kiosztása szintén méltánytalanul, a létminimum alatt tartja a valóban rászorulókat és munkanélküliségre ösztönzi a dolgozni nem kívánókat. Ez utóbbira az Egyesült Királyság egy remek példa, ahol az egyre növekvő létszámú karrier szülők, ún. „chav”, vagy csúnya köznyelven mondva „white british trash” (angol fehér szemét) kultúra mára generációkat szippantott be kiindulva az iparosodott, majd a gyártás kitelepítése következtében munkanélkülivé vált északról és hitette el velük, hogy nekik alanyi jogon jár mások kemény munkájának eredménye. Önkormányzati lakásokban szaporítják gyümölcsöző befektetésük, a „nagy családot”, hiszen a család számára a gyermekek száma határozza meg a lakás méretét és a segély összegét. A polgárokat egy ilyen rendszer (kultúrától függő mértékben) arra ösztönöz, hogy ne járuljanak hozzá a gazdasághoz, az adott kormányt pedig arra, hogy a „béke” érdekében pumpálja a segélyt a következő választásokig. Az állami egészségügy szintén egy tragédia, hiszen pl. Magyarországon egy olyan ellátás fizetésére kötelezik az állampolgárokat, ahol helyenként szemeteszsákban műtenek, a mellékhelységekben nincs wc-papír és a dolgozók már-már lehetetlen körülmények között próbálják a víz fölött tartani fejük stb. Az Egyesült Államok nem a legjobb példa (ugyanis nem anarchia), de a privatizált egészségügy akkor is teret ad a szabad versenyre és aki dolgozik, az részesül a társadalombiztosítás egy privatizált formájából, cserébe elképzelhetetlen egy Magyarországi szintű ellátás. Ennek feloldására feltételezzük, hogy egy társadalomban mindenki munkájára szükség és igény van, főleg a digitális korban lenne megoldható a képzés és alkalmazás, amennyiben egy ideális anarchisztikus berendezkedést feltételezünk – és hamarosan erre is kitérek. Továbbá, egy kormány és főként egy államfő elsődleges feladatköre lenne nem sörhasat ereszteni, hanem egészségügyi megelőzési programokat népszerűsíteni egy egészséges „nyáj” fejlődésének érdekében. A minimálbér szintén egy visszás kérdéskör, hiszen annak emelésével az infláció és munkanélküliség növekedése szintén nagy veszély. Az állami nyugdíjrendszerek szintén távol vannak az ideálistól, folyamatos összeomlás szélén és egyesek abban is egyetértenének velem, ha azt mondanám, hogy bizonyos esetekben ékszerek gyűjtése párna alatt és azok kereskedelemi tevékenységre való felhasználása idős korban is egy kedvezőbb befektetésnek bizonyulna, de a kötelezés ott is jelen van, akárcsak az egészségügyi hozzájárulásnál – amiből lássuk be –, egy tudatos ember alig fog valamit igénybe venni élete során (ha megengedheti magának), hiszen még egy egyszerű fogászati kezelést is magán úton kell intézni (az Egyesült Királyságban is) , ha valaki nem akarja régen idejét múlt módszerekkel kezeltetni problémáját. A szocialista, demokrata elképzelés tehát valós dilemmákon nyugszik, de nem nyújtanak megoldást az egyén számára egy független élethez.

Tehát, értelmesebb lenne azt megvizsgálni, hogy miért nincs elég munkahely mindenki számára, hogy miért nem akarnak egyesek hozzájárulni a gazdasághoz, hogy mit tesz az egyén pszichológiai összetételével, ha haszontalannak érzi magát egy közösségben? Mert túl egyszerű a szociális körülményeket és egyéni felelősségvállalás igényének hiányát okolni és nem a kormány “demokratikus” intézkedéseit abban, hogy egy valóban nemzeti gazdaságot építsen és a kis- és középvállalkozókat erősítse, akik egyébként minden nemzeti gazdaság gerincét képezik, hiszen ők a legnagyobb munkaadó szektor és az igényt teremtse meg az egyéni, innovatív üzleti modellek kezdeményezéseire. Ehelyett drákói adókat vetnek ki rájuk és büntetik azt, aki nem akar beolvadni a „rendszerbe”. Sir James Goldsmith egy 1994-es Charlie Rose interjúban átfogóan ábrázolja, hogy az akkor bevezetésre váró Általános Vám- és Kereskedelmi Megállapodás (GATT) hogyan fogja ellehetetleníteni a nemzeti gazdaságok működését a globális kereskedelmi egyezmény által és végsősoron centralizálni a profitot. Főleg most aktuális ezt megvizsgálni, hiszen a digitalizálás világában előrejelzésekből pontosan tudjuk, hogy emberek milliói fogják elveszíteni munkahelyeiket és Schwab és cinkosai nyíltan valamiféle alapjövedelem bevezetéséről beszélnek ennek orvoslásául, mely végleg kiiktatja az egyén lehetőségét a függetlenségre.

És ha minden eddigi demokráciáról megfogalmazott kritikámat figyelmen kívül hagyjuk, akkor is van még egy nagyon fontos elem, ami miatt véleményem szerint rákényszerülünk, hogy egy merőben más rendszert építsünk magunk számára és ami igazán a Szkeptikus Kerekasztallal végzett tevékenységem elsődleges mozgatórugója. A jövő egy globális digitális diktatúrát tartogat számunkra kínai mintára, mely nem fogja lehetővé tenni a demokráciát. A jelenlegi rendszerek lebontásának és újraépítésének folyamatát láthatjuk, ha egy kicsit körülnézünk. Erről „Kedves Olvasó” többet megtudhatsz az “Így szakadt ketté társadalmunk” című sorozatomból.