Hidegháború 2.1 - Szkeptikus Kerekasztal

Szkeptikus Kerekasztal

Blog

Szkeptikus Kerekasztal

Blog

Hidegháború 2.1

Bukovinszki Gergely | 2022. 8. 9.

Egy újabb hidegháború kirobbanásának vagyunk szemtanúi? Felbomlik a régi világrend és összeomlik az európai neokoloniális világuralom? Valóban a III. Világháború várható, vagy egy újabb hidegháborús ijesztgetés zajlik a tajvani konfliktus révén? Nos, ha szeretnénk megválaszolni eme fontos kérdéseket, fontos az objektív látásmód, amihez adatokra van szükségünk. Alább igyekszem demonstrálni, hogy ami történik, az ellentétben van a széles körben elfogadott „szakértői” állásponttal és a közhiedelemmel.

Igen, a nemzetállamok regionális uralmának valóban vége lehet, hiszen évtizedek óta nagytőkés érdekek, befektetési vállalatok és NGO-k hálózatainak világkormányzását láthatjuk a globalizáció és az azt segítő technológiai forradalom által, amit én – az egyszerűség kedvéért – kibernetika kultusznak nevezek. Kína jelenleg a felszínen az egykori Szovjetunió szerepét tölti be, legalábbis a médiában. A nagy „vörös ellenség” mantrájától csöpög szinte a teljes nyugati vállalati média népszerű bábjainak habzó szája, míg ha az adatok mentén haladunk, akkor egy teljesen más képet látunk. Milyen adatokról beszélek? Nos, én szeretek adatok mentén haladni, például történelmi és közgazdasági, vagy bármilyen más adat alapján, amik a népszerű álláspontoknak állítanak alternatívát. Fontosak a fékek és ellensúlyok, úgyhogy lássuk a szkeptikus megközelítését a hidegháború 2.1 témakörének, építve a több évtizedes Kína-USA ellentét episztemológián, lágyan felkavarva egy régi világ halott isteneinek radioaktív porát.

Először is a tajvani konfliktus tökéletesen illik a vészhelyzeti kapitalizmus folyamatába. Az állandó válságok szükségesek a teljes globális gazdasági összeomlás lehetőségének elfedéséhez. Továbbá vitathatatlanul átalakítások zajlanak, de ezek az átalakítások vitathatóan a „digitális minden”, azaz a digitális gazdaság és totális megfigyelés orwelli világának eljövetelét eredményezik. Hogy mást ne mondjak, a sokak által megmentőnek kikiáltott Putyin idén januárban vezette be a digitális rubelt (CBDC), hogy az orosz központi bank 24 órában követhesse és elemezhesse a kereskedelmi folyamatokat és irányíthassa a lakosság tevékenységét előre programozott valutáikkal. Erre igyekeztem rávilágítani az elmúlt 2 és fél évben. Egy világot képzeljünk, ahol prof. Antony Sutton Stanford kutató szerint „se nekem, se Önnek nem lesz meg a szabadsága ahhoz, hogy úgy gondoljon, vagy cselekedjen, ahogy tetszik”.

Az angol birodalmi (egyetlen) irányítói pólus, a Rhodes és Milner -féle oligarcha körök túlélték a világháborúkat, melyeket bankár cinkosaikkal robbantottak ki és szerény véleményem szerint a jelenlegi átalakítások mögött is egy pólus található és nem valamiféle nemzeti érdekeken alapuló jótétemény az állatfarm lakóinak oldalán. A spekulációkkal teli “harcoló szabadkőművesség” témaköre ennek a cikknek nem képezi tárgyát, hiszen ahogy említettem, szigorúan adatok mentén fogunk haladni. Az viszont pontosan ismert, hogy nagyobb háborúk mindkét oldalát ugyanazon érdekek robbantották ki a XX. század folyamán (is). Ami összeköti tehát a hatalmon ékeskedőket az az ideológia. Nagyhatalmak, uralkodók felemelkedését és bukását okozta ugyan, de túlélte a korokat. Az ideológia nagyon röviden nem más lenne, mint hogy egyesek arra születtek, hogy mások fölött uralkodjanak.

A mikroelektronikai, azaz III. ipari forradalom következtében változtak a hatalmi viszonyok és változott az ember univerzumban betöltött szerepéről alkotott képünk. A XX. század folyamán a hatalmi erők nem változtak, pusztán igazgatásuk viszonyai. Ennek fontos okai a kibernetika, a globalizáció és a ’90-es évek óta reálgazdaságból elvándorló tőke, aminek következtében befektetők lepték el a spekulatív piacokat és fújták a közel sem végtelenségig fújható, a semmiből, hitelfelvétel által előteremtett “tartozom neked cetli” alapú gazdaságot. Csakúgy Amerikában, mint Kínában. Ahogy a fényképezőgép hatott a képzőművészetre, különösen a portréfestészetre, úgy hatott az emberi munka értékére az informatika. (Egy rövid párhuzamként említeném a mesterséges intelligencia által generált elképesztő “képző- és iparművészeti” alkotásokat, reklámgrafikát, digitális képeket és három dimenziós objektumokat.) A globalizáció következtében a hatalom nem nemzetekben, hanem algoritmus által vezérelt kereskedelemben, gyártásban, termelésben, logisztikában gondolkozik. Arról nem is beszélve, hogy a hatalmi piramis csúcsán a hatalom megtartása a prioritás és nem adott nemzetek érdekképviselete. Hogy is lehetne? Ki gondolkozna így a nemzetközi üzleti világban és miért is tenné? Talán érdekből, de hol húzódik vajon a nép elégedettségének érdeke és a nemzet fiataljainak húsdarálóba küldése közti határ, hogy megmaradjon az a hatalmi pozíció? Végső soron mind Schwab iskolájában tanultunk nemzetközi kapcsolatokról, nem igaz?

Mondok egy példát. Nixon és Kissinger stratégiájának logikája a 70-es évek elejétől Kínát a Szovjetunió ellensúlyozására használta fel, majd az első hidegháború végével és a Szovjetunió néhány évvel későbbi felbomlásával, ez már nem állta meg a helyét. A mai Kínát egyéb módokon manipulálja a nyugat. És valóban, a nemzetközi nagytőkés hálózatok tagjai között egyre nagyobb számban találhatók ázsiai személyek, de azt kevesebben tárgyalják, hogy az ő érdekeltségük valóban ázsiai lenne-e. Ezzel párhuzamban a 1990-es évektől rendkívüli mértékben nőttek a Fortune 500 vállalatok kínai beruházásai. Ezen vállalatok befektetési vállalatokat alapítottak Pekingben, aztán 2000 után regionális központokat hoztak létre ugyanitt. Az 1990-es években az amerikai multik közvetlen befektetései Kínában az 1994-es 2,6 milliárd dollárról 2001-re 10,5 milliárd dollárra nőttek, azaz megnégyszereződtek. A növekvő trend egészen máig folytatódott. Ez csupán két példa a számos egyéb közül. Pusztán ennek eredményeként Kína egy kiszolgáltatott országgá vált.

Tehát, a rettegett vörös ellenségről nagy vonalakban:

– a kritikus erőforrások hiánya és a külső piacoktól való függés,

– kedvezőtlen viszony környező országokkal, akik nyugtalanok az egyre erősebb Kína miatt (Japán, India és más országokkal folytatott viszálykodás)

– demográfiai problémák a ’90-es évek óta, előrejelzések szerint ugyanis Kínában 2030-ra minden két dolgozóra és gyermekre négy nyugdíjas jut majd, ráadásul a gyerekvállalás költséges és a születésszabályozási törvények következményeként rengeteg a fiú gyermek,

– etnikai kisebbségek ellenállása,

– Hszi Csin-ping Mao politikájának befolyásos kritikusai, akiknek a száma egyre növekszik,

– a gazdaság folyamatos romlása és egy gazdasági összeomlás lehetősége,

– kedvezőtlen földrajzi viszonyok, pl. hosszú határok miatti nehézkes határvédelem,

– az Indiai- és Csendes-óceánhoz való korlátozott hozzáférés,

– az Egyesült Államok több, mint egy évszázada avatkozik bele a kínai belügyekbe, pontosan 1842. óta, amikor a Brit Birodalom az első ópiumháború végét követően kikényszerítette az ország megnyitását,

– a felszín mögött a BRICS inkább tűnik egy, a nyugat számára kontrollálható egységnek, mint a „nagy” ellenségnek

– a földek művelése hatalmas mennyiségű műtrágyát és munkaerőt igényel, valamint a gyors ütemű iparosodás és széles körű vegyszerhasználat következtében környezetromlás következett be,

– a hatalmas populáció mellé vízhiány, sivatagosodás társul,

– hatalmas területű ország és költséges a nyersanyagok szállítása is.

– Kína a világ egyik vezető olaj felhasználója, mégis kevés olaj tartalékkal rendelkezik (Holmuzi és Mallakkai szoros dilemmái)

– továbbá Kína adósai között olyan afrikai országok vannak, amelyek államcsőd szélén állnak,

– és persze megalapozott vélemény szerint már Mao “mészáros” is a nyugat ügynöke volt.

“A Yale sok fiatalembert segített politikai felemelkedésében. Az 1919-es évfolyamban a New Havenben végzett 1000 férfi vezető mellett a Yale-in-China egy Mao-Tse-tung nevű fiatalembert is segített.
A Yale támogatása nélkül Mao Ce Tung talán soha nem emelkedett volna ki az ismeretlenségből, hogy Kínát irányítsa.
Jonathan Spence, a kínai történelem professzora volt az első, aki felfedezte Mao Ce-Tiuag kapcsolatát a Yale-lel.
A professzor megjegyezte: “1919-ben Mao 26 évesen. Csangsa-ban volt, miután befejezte középiskolai tanulmányait. Pekingbe látogatott, és ott tartózkodása alatt Li Ta-csáo Marxista Tanulmányi Csoportjában kapta meg… komoly bevezetését a kommunista elméletbe.
“Nos. ha szocialista körökben hírnevet akart szerezni, fórumot kellett találnia nézeteinek terjesztésére…
“Ezen a döntő ponton a Yale-in-China diákszövetség felkérte Maót, hogy vegye át folyóiratuk szerkesztését.”
Mao elfogadta a pozíciót, és megváltoztatta a diáklap formátumát: ezentúl a társadalomkritikával és az aktuális problémákkal foglalkozott volna, és a “gondolati átrendeződésre” helyezte volna a hangsúlyt.” …..
Mao Pekingbe utazott, és tanulmányozta a marxista elméletet. Sanghajban találkozott Caen Tu-hsziuval (aki később a Kínai Kommunista Párt vezetője lett >. Mao azt a feladatot kapta, hogy alakítsa meg a kommunista párt területi ágát, de ő
sem pénzzel, sem találkozóhellyel nem rendelkezett.
“A Yale ismét közbelépett” – emlékezett vissza Spence. “A Yale-in-China orvosi főiskolája beleegyezett, hogy kibéreljen neki három helyiséget, amelyet Mao “kulturális könyvesboltnak” nevezett el. ‘ Az üzlet fellendült, és Mao magas eladásokat könyvelhetett el olyan kínai címekből, mint például az “An Introduction to Marx’s Capita!”.” “Tanulmány az új
Oroszországról” és “A szovjet rendszer Kínában”.
“Mao hírneve egyre nőtt, és ebből a bázisból hét fióküzletet tudott szervezni” – folytatta a kínai történelem professzora. “A megtermelt profitot a szocialista ifjúsági testület és a kommunista párt finanszírozására fordította”.
Spence professzor továbbá megjegyezte, hogy a könyvesbolt sikere miatt Maót választották a Kínai Kommunista Párt 1921-es sanghaji első kongresszusának egyik küldöttjévé. Innen már csak egy kis lépés volt, hogy hazája kommunista mozgalmának egyik alapítója legyen.
A Yale-in-China ma a hongkongi Kínai Egyetemhez tartozó New Asia College-ot támogatja. Adományokból tartják fenn, és aktívan remélik, hogy az egyetemi hallgatók érdeklődését is felkelti az ügyei iránt.”

A valóság az, hogy tényleg egy új világ épül, egy új világrend, viszont ebben a világban a nemzetfők egymás ellen helyezésének retorikája már nem állja meg a helyét, sem a nemzet képviseletében hatalomért ácsingózó nagytőkések emberiségért gyakorolt lojalitása. Természetesen léteznek viszályok, de a hatalmi piramis legtetején egy klubról beszélünk, ahol pedig a korábban említett ideológia dominál. Az új világról pedig

„2017-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette, hogy amelyik ország vezető lesz a mesterséges intelligencia (MI) terén, “az lesz a világ ura”.”

És az algoritmusban, mint az újkor istenének igazságában mindannyian megegyeznek. Hogy kibontakozik-e aktív konfliktus a két ország között, azt nehéz megjósolni és nem is szándékozom így tenni, mindenesetre, ahogy az orosz-ukrán helyzet esetében is látható, a konfliktus, a válság ténye önmagában elegendő átalakításokhoz, ellentétben a tömegpusztítással, ami kevésbé kifizetődő objektíva lenne ebben az esetben. Fegyvergyártók, a katonai és biztonsági bürokrácián belüli intézményi érdekek, vérszomjas agytrösztök, a tech iparág, a vállalati média stb. imádná látni a Kína-USA háború kitörését ukrán módra.

Amíg a “szakértők” és a közvélemény a régi gondolkodás szerint próbálja értelmezni a geopolitikai viszonyokat, addig azok, akik kezében a hatalom található kizárólag a hatalomszerzésre és annak megőrzésére fókuszálnak. Létezhet az új világrendben nemzetállam? Természetesen igen. De vajon képes lehet nemzeti érdek erőre kapni egy világban, ahol nemzetközi szervezetek, mint pl. az ENSZ az összes nagy hatalmú alszervezetével (IPCC, WHO, UNESCO stb.), a NATO, a globális NGO-k és agytrösztök, vagy akár filantróp szervezetek, mint a Gates alapítvány dominálják a civilizációs lépések ütemét és ahol a felnövő generációk egyre kevesebb érdeklődést mutatnak a társadalmi életben való aktív részvétel iránt? Elméletben igen, de ahhoz, hogy ez gyakorlatban manifesztálódjon, ezen szervezetek mély strukturális átszervezéséről beszélünk. Szükséges egyáltalán nemzeti egység a tech dominálta korban? Az egyéni szuverenitás és kulturális örökségünk megőrzése érdekében minden bizonnyal igen. A válasz problémáinkra sosem a hatalomittas Putyinokban, Maokban, Pingekben, Trumpokban, vagy Bidenekben rejlett. A megoldás mindig az egyéni döntésekben, felelősségvállalásban és önállóságban, ellentétben a tanult tehetetlenség kényelmével, mely jelenleg társadalmainkat jellemzi. A szabadság kulcsa nem magyar kérdés, az ott van minden földi ember kezében, de a szabadsággal felelősség is társul és a kérdés az, hogy készen állunk-e vállalni azt és persze hányan…

Ha tetszett az írás, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

KÉRLEK TÁMOGASD A TOVÁBBI MUNKÁT ÉS FEJLESZTÉSEKET!